Már régóta tervezem, hogy írok egy bejegyzést Benjamin Lacombe-ról, mert gyakorlatilag mindegyik könyvéért rajongok. Sok illusztrátort ismerek, sok illusztrátorral dolgozom íróként, de ekkora hatással csak kevesen voltak rám.
Benjamin Lacombe klasszikus, reneszánsz tehetségű rajzoló a preraffaeliták különös melankóliájával, és a romantikusok szenvedélyével, időnként szecessziós díszítő kedvvel. De előbukkan nála Delvaux halott nappalainak vagyis élő éjszakáinak megvilágítása, ami különös, viaszos fényt ad a figurái bőrének, vagy Andrew Wyeth szorongatóan fojtott komponálási technikája, Alfred Kubin szörnyesztétikája, és talán valami Hans Bellmer babáinak üres tekintetéből, illetve Leonor Fini selyemszínű fényeiből.
A képei felkavarnak, elvarázsolnak, megrémisztenek és lecsendesítenek. Furcsa szomorúság árad belőlük, miközben egy olyan mesevilágba lépünk be, melynek organikus szövevénye, porcelános fényei, különös karakterei, cirkuszi nyüzsgése és kísérteties némasága azonnal megragadja az embert, és nem ereszti.
Talán egy éve fedeztem fel a blogját, aztán a facebook-oldalát. Azóta követem ezeket, aztán Párizsba mentem, és beszereztem néhány albumát. A Hófehérkével, a Boszorkánykönyvvel, és a Lepkeszeretőkkel tértem haza. Plusz egy igazi csemegével, a Halálmesékkel, amelyben Lacombe Poe-novellákat illusztrált (annyira örültem, mert Poe az egyik kedvenc fiatalkori szerzőm).
Aztán jött az ősz, és megkértem a párizsi barátnőmet, hozzon egyet Lacombe új, tündéres könyvéből. Alig bírtam kivárni, hogy kézbe foghassam végre ezt a könyvet is.
A L'Herbier des Fées-t Lacombe Sébestien Pérezzel csinálta, mint már több könyvét is: összeszokott páros ők, szeretnek együtt dolgozni. A könyv egy tündéres füveskönyv, vagyis olyan növényhatározó, amely tündérhatározó is egyben. (a növények amúgy teljesen valósághűek és biológiailag pontosak, a botanikus bátyám ellenőrizte őket.)
A könyv azt mutatja meg egy érdekes kerettörténeten keresztül, hogy bizonyos növényekkel, milyen tündérek élnek szimbiózisban. Különös és misztikus lényeket ismerhetünk meg, gyönyörű megjelenítésben.
Lacombe könyveit nem csak az illusztrációk miatt szeretem: mindig kitalál valami könyvformátumbeli, nyomdatechnikai, vagy egyedi papírötletet az albumaihoz. Most sem csalódtam: van itt lézerstanc, pauszpapír, aranyfesték, jó nehéz, újrahasznosított papírt idéző, kreatív papír, és persze a könyv óriási. Szó szerint, és átvitt értelemben is.
Sokszor cipelgettem már magammal kiadókkal való tárgyalásokra a könyveit (ami nem kis teljesítmény egy gyenge nőtől, mivel baromi nehezek az albumai), hátha kiadja végre valaki magyarul az egyik könyvét. Remélem, ami késik, nem múlik. Mert, ha Rébecca Dautremer van már magyarul, Benjamin Lacombe-nak is muszáj megjelennie itthon.
