A blog az ünnepek idején csendes volt, mert a családommal töltöttem minden időt, és szinte alig kerültem gép közelbe. Csak könyv közelbe. Fantasztikus francia nyelvű, képzőművészeti (mese)könyvek közelébe (ezek közül néhány megér egy-egy külön bejegyzést, többek között Alessandro Baricco Soie c. regénye Rébecca Dautremer elképesztően zseniális képeivel, ez ugyanis egy könyvészeti műalkotás), melyeket a Jézuska hozott nekem, hogy sóhajtozva irigykedjek, milyen szép könyvek születnek külföldön, aztán gyorsan elhatározzam, én is szeretnék ilyeneket, ezzel kergetve őrületbe a kiadóimat.
És persze sok-sok felnőtt regény társaságában is ünnepeltem, mert egy író, nem tud írni, ha nem olvas eleget.
Nekem a lírai, érzékeny szövegek a gyöngéim, az erősen vizuális, megrázó, érzelmileg felpofozó szövegek, melyek után úgy érzem, pszichés vérátömlesztést kaptam. Így könnyebben megy az alkotás.
A Madárasszony megírása után picit fellégeztem, de egy furcsa űr is keletkezett bennem. Mintha elvesztettem volna a munkahelyem, csak lebegtem a semmiben (pedig mennyi mindenen dolgoztam). Aztán rájöttem, mi hiányzik nekem. Egy újabb regény. Hogy minden reggel üdvözöljem az adott regényem szereplőit, megkérdezzem, mi történt velük tegnap este, kávézzunk egyet az iroda konyhájában, pletykáljunk a többi regényhősről, ebéd után letegyek egy meglepetés túró rudit az asztalukra (igenis esznek túró rudit a regényhősök, és hogy imádják!) aztán pedig, ha lejárt a munkaidő, azzal a felelőtlen, könnyed búcsúval köszönjek el tőlük, melyben benne van a holnapi viszontlátás bizonyossága.
Mivel a felnőtt korosztálynak mostanában csak néhány novellám született, viszont egy kamaszregény ötletem már lapult a fiókban egy ideje, nekiálltam ezt megírni. Vagyis újra van egy regénymunkahelyem, ahová bejárok dolgozni. És van egy zeném is, amely mindig bennem rezeg, ha írom a szöveget, vagy gondolkodom rajta.
Hogy miért pont ez választottam? Kiderül a következő bejegyzésből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése